Siesta y insomnia

Szédítőn sürögsz s forogsz délidőn a fényben -  La Siesta! - arcunkat hevíted, nyomodban Casablanca csillan, fém hang hallik porcelánon. Eztán jóllak a gyomor, renyhed a test, terünk megnő, ahogy engedünk, lassan tajtékot vet mindenen áradó bizalmunk. Télutói fotoszintézisemet kávéddal serkented, de gondomat szavaiddal viseled midég.
Pengő húrjaid közt oltalom a szürkület is. S mikor éjjelente rágyújtanék; tűzköved szikrát szór -- lobbanunk. Dohányom édes füstje bújik feléd, leleplez! Csipkém már el nem fedheti belülről támadó dobszavam.
Álmatlanságunkban csupasz fa lettem, mértre vágott, fény-kezelt rezgő test. Feszülj felém áttetszőn, cserzetlenül, légy a bőröm! Hadd vibráljon a lég!


Jöttömre mindig számíthatsz, tudod te is. Zsizsgő napfényben, gomolygó éjszakán bebocsátást kérek, s adatik!

Tektonika

Erózióm a megfeleléskényszer? Én, őrlöm fel magam. Apró darabokra morzsol a tetszeni akarás, mígnem finom homok leszek, mezítlábakat égető aranyló por. És elfúj majd a szél, oda, ahol megint színes-szagos rét az élet -- nem mintha betelhetnók vele! Most még a tapasztalat harsány hangája szaggatja meg a naivitásom csipkés nyári blúzát.
De muszáj megvaskosodnom: a tenyeremen, a talpamon, a lelkemen. Görnyedve állok a világban. Ma is azt érzem, hogy nehéz teher embernek lenni.

Napszítta trikó, napcserzett tarkó,
szikkadt kenyér, aszalt gyümölcs
kezek koptatta kilincs, gyűrt ágynemű,
nyirkos köpönyeg, víz verte szirtfal
szél tépázta vitorla, megvetemedett árboc.

Megreccsent tartógerenda.

Ködös egy február ez, Pest nehéz és lomha éjszaka. Az utcákon úgy surran mégis a hangulat, mint nyár este cirkáló biciklista. A porták előtt dohányfüstbe vegyült világmegváltást, ajtónyíláskor a szórakozóhelyek természetes hangja nyomja el: muzsikával kevert, zsizsgő emberi beszéd. Cabernet rendelnek, meg forralt bort, mert tél van, pörögnek a barna sörök meg káposztás nehéz kaják. Felszolgálók akasztanak fel kabátokat, zenészek jönnek be dermedt kézzel a cigarettaszünetből. Elbájoló.
Mindez beérik bennem, mint a termés: seregnyi sorban rovátkolt odafigyelés.

Vendéglátás, fantasztikus szakma. Részt venni az emberek felszabadult karakterében! Odaadni a pihenés pillanatait: kényelmessé, ölelővé és mégis sodróvá tenni a lét önfeledtségét! Átéléssel, intimen, de semmiképp sem rámenősen. Nem vagyunk restek kedvesnek lenni! Hisz' nem is szűnhetik meg annak lenni a vendéglátós, a munka megköveteli -- s én szívesen adom.
Jaj nektek, kik letekintetek reánk, mert a restancia marad, míg fogyasztásod le nem róttad a tenyeremben is elférsz te is. De akarjuk mi ezt? Mert én jobb' szeretem, ha örömmel távozol a közös élményünkkel.
Így hát utadra bocsátlak, tinta színű ég alatt, kedves vendégem, aludj jól, munkádtól verítékes homlokod párnádra letedd és nyugtasson a tudat, hogyha legközelebb betérsz, ajtót nyitsz újra mindennek, ami velünk történhet.

Hogy lehet, hogy lehet mindig és ugyanúgy és újra? és ez az àllandó redundancia! kifogja mosni a színeket. Én meg a döntéseim, mindig mellé, ugyanúgy arccal a falnak, védve a mellkast, de újra nyílt nyakszirttel, védtelenül. Mindig, ugyanúgy, újra. Szarul.

Olyan lassan nézek fel a könyvből. Az ujjammal jelölöm, hogy hol tartok, hogy el ne veszítsem, nehogy még a keresgéléssel is csak az idő teljen. Pedig ha ráakarok gyújtani, le kell tennem -- könyvjelző nincs, még egy árva buszjegy se, hogy mutassa meddig jutottam el, nem tudok idetenni semmit. Pedig a cigaretta kedvéért lefogom rakni, talán fordítva, csak az töri a gerincét.
A kölcsön könyv olyan, mint a kölcsön élet, vigyázni kell rá és vele.

Fellelhetetlen mélységek bennem.
Tanulnom kell a családot, a valahova tartozást. Az egészséges lények mindig a legelbaszottabbak: nincs nyílt seb, nincs felületi fájdalom, csak nyomásra, csak ha piszkáljuk. Hát ne piszkáld -- mondanám.
De akkor jön a viszonyítás, az inerciarendszer, a látványa valaminek, ami működik.
Minden irigység nélkül mondom, hogy hálás vagyok a látványért, a kedves hazugságért, hogy oda tartozom, azért, hogy cserélitek alattam a földet.
Pont ti. Akik megtehetnétek, hogy engedtek a cserepemben elsárgulni, pont ti, akiknek vadon nő a virág a kertjében, a bölcsődében. Pont ti, akiknek ennyi hálával tartozom, hát pont ti vagytok azok, akiknek nem tudom mindezt a szemetekbe mondani.
Tanulnom kell nem gyengének lenni.

Elidegenedek kicsit mindig magamtól, mikor megint az önmegalázásra gondolok. a napmintnap véghezvitt, olcsó kis lélekkel végigszeretett mozdulatok után. ez marad, a fehér papír, hogy leírjam ezerszer vagy csak sokadszor, hogy gyenge vagyok és könnyű -- a szó megalázó értelmében --, hogy rájöjjek mennyire tehetetlen vagyok, míg nézem, hogy rombolom azt a makacsul elképzelt álmot, amit évek óta űzök, ami mindent tönkretesz, amiért olyan görcsös vagyok, hogy mindent elrontok.

Elképzelt képet hìvtàl életre -- ez az óvatlan lépésed kényszerít ma is, hogy a többi képbe is belelàssalak. De nyers tekintettel nézel, a szükséges gyengédség helyett màr a vàgyaimból is az igazsàg szól. Nincs hova menekülni, nincs melegség, nincsen csak a lehetetlen giccsel feltöltött üresség felismerése.

Mindig.

Tudatom partján állunk te meg én. Suhan sokféle madárszerű gondolat, ahogyan kapok utánuk elengedem mindig a kezed. Rádpillantok szemem csücskéből, az arcod mindig változik, mindig megdöbbenek, de mindig lerázom magamról az aggódást. Mindig csókolom a halántékod, a szád, a kezeid, de mindig azt hiszed szerelmes vagyok.
Te tévedsz, mert nem mindig vagyok – én tévedek, mert kicsit mindig.

Kicsit a világ. kicsit az szürkült be vagy nyílt ki.
csak azt látom, hogy már üveges tekintettel gondolok, csak titkon, csak lopva. csak haraggal. és persze enyhülök lépésedre, pedig nem lenne szabad, még a testmeleg közeledre sem. döntésem végleges. száműztem minket magamból. már csak én maradtam, és a későn érkezett düh.

Elég már!

Nem tudlak nem nézni. összeszorított szemmel állok, sikítok, toporzékolok, mit szeretnél még? úgy viselkedem, mint egy gyerek. eléred, hogy meghunyászkodjam, hogy fájjon, ha szeretlek. hadd ne nézzelek. takarodj a fejemből. vagy kiváglak késsel, de az csúnya sebet hagy.

Félek megint nemet hallani.

Körültapogatlak, ujjbegyeimmel érintelek, tüdőm párája a bőrödre ül. képzelem csak, hogy ilyen közel vagyok. a közelségek a fejemben, nem egyeznek a valós távolsággal. ha szerinted nincs miről beszélnünk, akkor nincs miről beszélnünk. így hajtok fejet előtted. homlokom a föld felé. nem hevíti napsütés, sem szerelem. hűvös akarok lenni. hideg akarok lenni. fagyjon belém minden feléd irányuló mozdulat. hiába kérem. hiába.

Kellesz nekem.

Sikítva fekszem le. és sikítva ébredek. zárt szájjal, némán.
gurgulázik bennem a neved, ide oda rejtegetem magam előtt, inkább.
inkább megdöglök de tényleg, végre valaki akarjon engem.
engem magamat. ismerjen. szeressen, akarjon.
enélkül elpusztulok. mint a magára hagyott virág.
aki alatt nem cserélik a földet.

Bűvöllek mindig.

Adathalmok alá bújtatom a gondolataimat, nem is látja senki, hogy megint téged bűvöllek. nem persze, kis naiv, tüdőmből, mozdulataimból, de még pórusaimból is te áradsz. vak az, aki nem veszi észre. bolond az, aki nem hiszi el.

Mikor hogy telik.

Csurran a céklalé az államon. piros sáv.
így hagyott nyomot rajtam minden, ami hajnal kettő után történt.
úszom az alkoholmámorban, a boldogságban, a bánatban. öregedik velük a szemem széle is, meg a szám szélén a mosoly ráncok. nem baj. szeretem a  mosoly ráncokat, lehetne több is.

Egész.

Daraboljuk magunkat. én legalábbis biztosan. minden és mindenki olyat kap, ami hozzá illik, nem törjük meg az íveket, a vonalakat. de hol a találkozási pont? hol futnak össze a világot szédítő ének? kinek a karjaiban?

Nyárutó.

Persze eljöttem. hogyne jöttem volna. gödör, napsütés, eperlé. legalábbis olyan, mintha nyár lenne. leszámítva persze a harisnyát.
képzellek téged sokszor sok helyre. biciklire soha, vagy csak félve. de inkább soha. mi van ha nem mutatnál jól rajta? lehetetlen. a biciklin mindenki jól mutat. mostmár inkább leteszem a könyvet és becsukom a szemem. a szemhéjamnak is jár egy kis dévitamin.