Ködös egy február ez, Pest nehéz és lomha éjszaka. Az utcákon úgy surran mégis a hangulat, mint nyár este cirkáló biciklista. A porták előtt dohányfüstbe vegyült világmegváltást, ajtónyíláskor a szórakozóhelyek természetes hangja nyomja el: muzsikával kevert, zsizsgő emberi beszéd. Cabernet rendelnek, meg forralt bort, mert tél van, pörögnek a barna sörök meg káposztás nehéz kaják. Felszolgálók akasztanak fel kabátokat, zenészek jönnek be dermedt kézzel a cigarettaszünetből. Elbájoló.
Mindez beérik bennem, mint a termés: seregnyi sorban rovátkolt odafigyelés.

Vendéglátás, fantasztikus szakma. Részt venni az emberek felszabadult karakterében! Odaadni a pihenés pillanatait: kényelmessé, ölelővé és mégis sodróvá tenni a lét önfeledtségét! Átéléssel, intimen, de semmiképp sem rámenősen. Nem vagyunk restek kedvesnek lenni! Hisz' nem is szűnhetik meg annak lenni a vendéglátós, a munka megköveteli -- s én szívesen adom.
Jaj nektek, kik letekintetek reánk, mert a restancia marad, míg fogyasztásod le nem róttad a tenyeremben is elférsz te is. De akarjuk mi ezt? Mert én jobb' szeretem, ha örömmel távozol a közös élményünkkel.
Így hát utadra bocsátlak, tinta színű ég alatt, kedves vendégem, aludj jól, munkádtól verítékes homlokod párnádra letedd és nyugtasson a tudat, hogyha legközelebb betérsz, ajtót nyitsz újra mindennek, ami velünk történhet.