Elidegenedek kicsit mindig magamtól, mikor megint az önmegalázásra gondolok. a napmintnap véghezvitt, olcsó kis lélekkel végigszeretett mozdulatok után. ez marad, a fehér papír, hogy leírjam ezerszer vagy csak sokadszor, hogy gyenge vagyok és könnyű -- a szó megalázó értelmében --, hogy rájöjjek mennyire tehetetlen vagyok, míg nézem, hogy rombolom azt a makacsul elképzelt álmot, amit évek óta űzök, ami mindent tönkretesz, amiért olyan görcsös vagyok, hogy mindent elrontok.